Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Horror a gyermekirodalomban

Kép

Az olvasó gyermek konferencia  

IX. Győri Szalon 2009.október 2.

 

Budavári Klára: Horror a gyermekirodalomban /előadás/

 A téma megközelítését a mese jelentőségével, és a gyermeki lélekre gyakorolt hatásával kezdem. Mindannyian hősök vagyunk a saját élettörténetünkben, ugyanúgy találkozunk a hétfejű sárkánnyal, akivel meg kell küzdenünk, át kell kelnünk az Üveghegyen, megtapasztalnunk az égigérő fa poklát, és mennyországát, miközben éljük földi életünk. Mindezek a saját félelmeink, gátjaink, élethelyzeteink, melyekre megoldást keresünk. A gyermek számára elsődlegesen a mesék szimbolikus nyelvén megfogalmazott üzenet járul hozzá a feloldáshoz, a feszültségek levezetéséhez, a problémák rendbetételéhez. A gyerekek hihetetlen ráérzéssel tudják kiválasztani azt a mesét, amelyek pontosan azt az élethelyzetüket képezi le, ami épp foglalkoztatja őket, amire választ várnak, vagy amiből erőt merítenek. Ahogyan azonosulni tudnak a mesehőssel, ezen keresztül a saját feszültségeiket is oldják. Nem utolsósorban pedig nagyon fontos a mesélés ideje, amikor mesélő és mesehallgató csak egymásra figyel. Egyfajta teremtett világ ez az együtt töltött idő, amiben van mód megbeszélni a nehezen értelmezhető dolgokat, vagy azt is, ami megrémítheti a gyermeket.

Itt térnék rá a horrorra a mesékben.

Benedek Elek: A griffmadár című meséjében olvasható a következő: Amikor Messzelátó, Messzehalló, és Hegynél nehezebb kérdezi gazdájától, hogy mit csináljanak az ördöggel. „Szól a királyfi: egy kicsit labdázzatok vele, aztán harapjatok belőle. No, hát labdáztak vele, hajigálták egymásnak az ördögöt, hogy ropogott a csontja belé. Mikor aztán jól meglabdáztatták, Messzelátó harapott egyet belőle, Messzehalló is, ami megmaradt Hegynél nehezebb hamar bekapta.” Erre azt mondhatjuk, hogy ez igen brutális. De a gyerek, amikor ezt elképzeli, önmagával tapintatos, csak annyit használ fel ebből a maga számára, amennyire szüksége van. És máris továbblép rajta. Vagy odabújik anyuhoz, és rendben van. Mindezt, ha mesefilmben látja, mert épp odaültették elé, hogy addig se legyen láb alatt, már egész más a helyzet.

Ulrike Lehmkuhl német pszichológus úgy fogalmaz, hogy a gyereknek van egy szörnyszükséglete. De erről a szörnyről nem lehet pontosan tudni, hogy ez ő maga, illetve a benne levő agresszív ösztönök, amelyeknek a kirobbanásától fél – és amit a mese segít földolgozni – vagy pedig ez a szörny kívülről néz rá, tehát egy külső erő, ami őt fenyegeti. A sárkány, a kísértet, a félelmetes mesei szimbólumok valójában a félelemérzés levezetésének különféle módozatai.

A jó mesékben valódi tudás van. Szoktak mai szülők riadozni, ha igazi népmese kerül a felolvasandók közé, azok ugyanis tele vannak rémségekkel. Az igazi mesék – a magyar népmesék többsége, vagy a Grimm-mesék például – a horrort nem oldják fel akkor sem, ha netalán a legkisebbik fiú sok gyötrelem után diadalmaskodik. Nagy hiba a meséket megszelídíteni. Óvónő barátnőmmel beszélgettem erről, és azt mondta, hogy az óvodák tantervéből szigorúan ki van tiltva, hogy pl. Grimm meséket dolgozzanak fel. Akkor most dugjuk a homokba a fejünket? Rakjuk a gyerekeket egy üvegbúra alá, válasszuk a kényelmesebb megoldást? Amiről nem beszélünk, az nincs? És, ha egyszer az üvegbúra elpattan, vagy kikerül alóla a gyerek, akkor vállaljuk azt a kockázatot, hogy nagyon nagy bajt csináltunk? Ne rejtsük el előlük ezt a világot, hanem kézenfogva vívjunk meg a mesék sárkányával.

Egy nagy ugrással térjünk át a kamaszokra.

A moly.hu - mit olvasol éppen? honlap egyik bejegyzése ezt szépen kifejezi. A blogolót Girlhunak hívják. „Legtöbb gyerek nem sokáig hisz a tündérmesékben. Ahogy elérik a hat-hét éves kort, a sarokba vágják Hamupipőkét és a cipő fetisizmusát, a Három kismalacot és a deviáns építészeti megoldásaikat, Piroskát meg az állatkínzó vadászokat – elfelejtik őket, aztán továbblépnek. És lehet, hogy ennek így kell lennie. Ahhoz, hogy túlélj a mai világban, el kell felejtened a meséket, a hiú ábrándokat. Az egyetlen baj az, hogy ezek nem mindig hiú ábrándok. A mesék néhány eleme talán túlságosan is valóságos, túlzottan is igazi. Lehet, hogy nincs Piroska, de az biztos, hogy van Nagy Gonosz Farkas. Nincs Hófehérke, de Gonosz Mostohából van elég. Nincsenek nevetségesen szőke kistestvérek, de gyerekeket zabáló boszorkány… az igen. Ó, igen.”

Ez a blogbejegyzés jól mutatja azt, hogy hiába múlt el a mesehősök kora, de maradtak még bőven nyugtalanító dolgok. Ez a kor szintén ugyanolyan meghatározó, mint a meséket hallgató gyermek korszaka. Útkeresés, a kinti és benti világ kuszasága, megmagyarázhatatlan belső feszültségek. Ebben a helyzetben is nagy segítség egy jó könyv. A jó könyv róluk szól, értük szól, nekik írták, az ő kérdéseiket válaszolja meg. Egyensúlyt teremt az olvasó ismerős, hétköznapi és ismeretlen, vágyott világa között, méghozzá úgy, hogy az egyensúly egyben rendet is tesz benne. A klasszikusnak számító történetek mindig is a valóság és a képzelet határán mozogtak.

Erre az egyik legjobb példa Rowling Potter könyvei. Pont tíz éve jelent a „Harry Potter és a bölcsek köve”. Hatásáról, az olvasásra visszaszoktatásról, módszereiről már tucatnyi könyv, cikk jelent meg. Nem is tisztem ezt részletezni. Tíz év után a mai napig is üres a polc a könyvtárban, ahol ezeket a könyveket tartjuk. Szinte felnőtt egy új generáció, aki újból elkezdte olvasni. A könyv fő mondanivalója, hogy a szuperhősök világában egy szemüveges, ún. hátrányos helyzetű fiú is lehet sikeres, és ehhez nem kell különleges képesség. Ehhez olyan elavult fogalmak életre keltése szükséges, mint barátság, szolidaritás, őszinteség és a gonosz elleni ádáz küzdelem. Rowlingnak sikerült egy, a mi világunkkal párhuzamosan létező, ám mégis teljesen önálló világot létrehoznia. Itt lehetnek szörnyek, a fekete mágia képviselői, történhetnek brutális események. Választani lehet, hogy épp melyik helyen járunk.

Eme kitérő után, mely nagyon fontos volt számomra, térjünk be a gyermekkönyvtár valóságába.  

Először két sorozatról beszélnék, amit sokáig nem engedtünk be a gyerekkönyvtárunkba. A Libabőr sorozatról, és a Darren Shan könyvekről van szó. Természetesen ez fiatal olvasóinkat nem fogta vissza, és kikölcsönözték a felnőttkönyvtárból. J Ezek után mégis bekerült a kamasz sarok könyvei közé. Úgy gondoltuk, hogyha így szem előtt vannak, jobban tudjuk figyelni azt, hogy ki kölcsönzi ki. Ha nagyon nem értünk egyet a választással, beszélünk velük, próbáljuk kideríteni, hogy miért is szeretné elolvasni, ki ajánlotta. Legtöbbször az osztálytársi, baráti ajánlás hatására szeretnék kikölcsönözni. Mert, ha ők olvasták, és tetszett, akkor el kell olvasni. Ez a hatás természetes ebben a korban. Nem szeretnének kilógni a sorból. Ez egyben veszélyes is. Emlékszem egy ötödikes olvasónkra, akit kiközösítettek az osztályából, mert nem volt otthon Tv-jük, és a sorozatokról nem lehetett vele beszélgetni. 

A kamaszok egyértelműen keresik azt a könyvet, ami egyben életvezetési tanácsokat is ad nekik. 13 éves olvasómmal beszélgetve, azt említette nagy örömmel, hogy egy szuper könyvet olvasott nemrég. Igaz, most nem tudja megmondani, hogy mi a címe, mert úgy kapta kölcsön, és egy este végeznie kellett vele, de legközelebb megmondja. Még nagyobb lelkesedéssel mondta, hogy képzeljem el, a főszereplő lány ugyanannyi idős, mint ő, még a haja is úgy van vágva, és hasonló problémái vannak. Odahajolt hozzám, és cinkosan megkérdezte: lehet, hogy rólam írták a könyvet? Nos ezek a nagy találatok, amikor ilyen hatást tud elérni egy könyv. Vannak olyan olvasóink is, akik naplót, könyvet írnak. Ez is egy jó módszer, mert kiírják magukból a problémákat, vagy a kitalált szereplőkön keresztül oldják fel feszültségüket. Beszélgettem olyan lánnyal is, aki vámpíros könyveket ír, és tudom azt is, hogy sajnos a családi élete romokban.

Gyermekkönyvtáros körökben mindenesetre abban megegyeztünk, hogy itt is nagy a szülői felelősség, nemcsak a meséknél. Ha jó a kapcsolat, akkor tudnak beszélni az olvasmányélményekről, a szülőt az is érdekli, hogy mit olvas a gyereke, az esetleges megakadásokat feloldják. Sajnos ebben a felgyorsult világban egyre kevesebb idő jut rájuk, és a szülők testileg-lelkileg leterheltebbek. A kamaszokra is rázuhan a mai világ erőszakossága, agresszivitása, ez még tetézi az amúgy is kavargó lelkivilágukat. Szinte természetes, hogy a horrorisztikus, vámpíros könyvek kerülnek érdeklődésük középpontjába.

A következő rendhagyó könyvajánlásomban fogadják szubjektív véleményem. Természetesen azokat emeltem ki, amelyek iránt nagy az érdeklődés.  

Libabőr sorozat: 2000-ben indult, számtalan kötete van azóta. A sorozat címéből ítélve, itt az olvasása közben a libabőrnek kéne végigfutni az ember hátán. Számomra igen lagymatag, pillanatok alatt felejthető, és inkább nevetésre ingerlő, mintha paródiája lenne önmagának. 

Darren Shan: Vámpírkönyvek és Démonvilág sorozat

Rowling meghagyta a lehetőséget arra, hogy mindenki maga dönthessen, akar-e egy csodás világ részese lenni, vagy sem. Darren Shan azonban úgy gondolta, hogy olvasóit egy borzalmas, minden elemében hátborzongató horrortörténetbe löki, nincs más választás. Semmi nem oldja a rémségeket. Amikor a „Rémségek cirkusza” című első részben Madam Octa, a cirkuszból ellopott pók megöli Darren barátját, akkor mondtam, hogy nem..ezt nem tudom tovább olvasni.. 

Újabb internetes forrásra hivatkozom: az ekultúra.hu- olvasnivaló honlapon szerepel Galgóczi Tamás könyvajánlása: „A könyvvel kapcsolatban megszívlelendőnek tartom a cirkusz szórólapján olvasható figyelmeztetést: „Nyúlszívűek ne jöjjenek!”. Bár egy ijesztő Grimm mese (vagy tévéhíradó) után ez a történet annyira már nem számít borzasztónak, azért a zsengébb érdeklődők kérdezzék meg szüleiket, könyvtárosukat.” Ez utóbbi megjegyzésnek kifejezetten örültemJ kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét…

Rob Thurman: Éjvilág

A mesevilág egy fiatalnak értelemszerűen félelmetesebb kell hogy legyen, mint egy gyermeknek, hiszen túl sokat látott már a világból, és nem hisz a rózsaszín álmokban.
Rob Thurman New Yorkja félelmetes és sötét. Egy kobold a Central Parkban, egy faun egy kocsikereskedésben. Vámpírok, akik megpróbálnak beilleszkedni, orvosságot és vasat fogyasztanak, trollok a híd tövében… vagy kislányok, akiknek különleges képességeik vannak. Főhősei Caliban és bátyja Nico élete folyamatos menekülés. Az alvilági teremtmények ugyanis Calibant akarják, figyelik, követik, s terveznek vele valamit, mivelhogy Caliban nem ember. Az anyja szörnnyel hált, s ennek a gyümölcse lett a fiú. Az első kevert vérű lény.
Ezektől az összetevőktől akár lehetne egy átlag könyv is. Mitől jó mégis? Humora van! Néhol csípős, néhol csibészes, néhol cinikus, és ez sokat segít a pattanásig feszült idegek lenyugtatásában. Legfőbb erénye mégis a testvérek összetartozása, végtelen szeretete, és harca egymásért. Egyszerűen letehetetlen! És mint a mesékben, a végére mégis jóra fordulnak a dolgok. Azzal az írói zárszóval, amit belénk ültet, hogy szörnyek igenis vannak, és nem menekülhetünk előlük, mert ott rejtőznek bennünk. Ezt el kell fogadnunk, de le lehet győzni őket, ha tudunk a létezésükről. 

Margaret Mahy: Átváltozás

Ez a könyv Andersen díjat kapott. Főszereplője egy 14 éves lány, Laura. 3 éves kisöccsét megszállja egy gonosz szellem, ami fokozatosan elszívja a kisfiú életerejét. Ahhoz, hogy megmentse őt, át kell változnia, és boszorkánnyá kell válnia. Hihetetlen dilemma, hogy meg tudja-e tenni ezt. Magát a történetet nem mondom végig, olvassák el! Nem is tudom, hogy mikor került utoljára a kezembe egy ilyen viszonylag egyszerű nyelvezetű, mégis szinte már-már költői szépségű leírásokkal és képekkel tarkított ifjúsági regény, amiben a hétköznapi dolgok és emberi kapcsolatok fűszereződnek a misztikummal. Mindezek szinte grammra kimérve egy patikamérlegen, mindenből a megfelelő mennyiség, és egybegyúrva egy fenséges illatú, csábító kinézetű sütemény kerül az ember asztalára. Részlet: „Kinn, a városban a közlekedési lámpák váltogatták a fényüket, váltakozva engedtek és tiltottak. Autók bizonytalankodtak és lódultak neki, izgatottan pöfögtek keresztül a gardendale-i útvesztőn, a labirintuson, amelyben az ember éppen olyan könnyen megtalálhatja egy tűzmadár tollát, egy üvegcipőt vagy a Minótaurusz lábnyomát, mint egy tündérmesében vagy Tükörország végtelen elágazású útjain. Kate és Chris csak táncolt, a krumpli lassan odaégett, Sorry a sötétben óvatosan a szárítóra akasztotta a fotókat, a macskája nézte, és minden ok nélkül dorombolni kezdett, Laura álmodozott, Jacko pedig mások életén csodálkozva és mulatva elaludt a nővére ölében. Békés szuszogása meg-meglebbentette a rongybabájából kilógó cérnaszálat.”

Néha az egyszerű dolgok, melyek nyugalmat árasztanak, milyen boldoggá tudják tenni az embert. Ha az utolsó bekezdés így tudja oldani a könyvön belüli szörnyűségeket, az igazán nagyszerű. Az otthon melege - vagy egy hely, ahol jó lenni - amire mindannyian vágyunk, és még felnőttként is hiszünk benne, hogy minden rémsége mellett az élet mégis kerek egész.

Neil Gaiman: Coraline

A jobb sokszor rosszabb. Ez lehet a jelmondata ennek a könyvnek.
A 12 éves Coraline családjával vidékre költözik, nem érzi igazán jól magát az új környezetben. Mindkét szülő otthon dolgozik, egész nap a számítógépe előtt ül, de vele nincs egyiknek se ideje foglalkozni. Mikor kérdezi anyját, hogy mit csináljon, a válasz a következő: „Olvass! Videózzál! Játsszál a játékaiddal! Menj és szekírozd Spink kisasszonyt, vagy azt a rigolyás vénembert odafenn…Nekem mindegy, hogy mit csinálsz, csak ne csinálj rumlit.” Ismerős ez valahonnan, hallottunk már ilyet? L  
A ház felfedező útján rátalál egy titkos ajtóra, ami egy pontosan olyan házba vezeti őt, amilyen az övék, csak annál sokkal tökéletesebb. Nincsenek repedező falak, és sült csirkétől az epertortáig minden van vacsorára. Az új világban egy dolog a furcsa: mindenkinek gombszeme van. A kislány gyakran átjár a titkos ajtón, de ez a szebb világ egyszer csak lidércnyomássá változik. Itt is van apja, anyja, csak nekik is gombszemük van. A kezdeti mézesmázos viselkedésük egy idő után átcsap gonoszságba. Ebben a lakásban más gyerekek is csapdába estek, és egyedül Coraline tudja őket megszabadítani.

A mai világnak egy döbbenetes tükör ez a könyv. A végletekig elfoglalt szülők, akik nem törődnek a gyermekkel. Egy álomvilág, amit kezdetben kialakíthat egy gyerek, de később az csak rosszra fordul. Elveszíti a talajt, a valóságot, és nem tud menekülni. De ezek a szülők sajnos nem olvasnak ilyen könyveket!

Böszörményi Gyula: 9..8..7 

A könyv helyszíne Budapest, Böszörményi Gyula nem is keres más helyszínt a történéseknek. Egy elképzelt világ, ahol mindenkinek kötelező hordoznia egy démont, amikor betölti a 16 életévét. A főszereplő lány Lilith ezt nem akarja, és csatlakozik a ködgruftik közé, mert ők démontalanok. (?) Ilyen ködgruftikat mi is láthatunk magunk körül nap, mint nap. Fiatalok, akik fekete ruhában, bakancsban, fekete szemhéjjal, biztosítótűkkel és egyéb rémisztő kellékekkel járnak köztünk. A történet lenyűgöző gondolatmenetű, váratlan fordulatokkal, feszültséggel teli, bővelkedve horrorisztikus elemekkel. A könyv végén kiderül, hogy mindez Lilith fantáziájában játszódik le, mert egy pszichiátriai intézetben van. Vagy mégsem?

Böszörményi Gyula így nyilatkozik könyvéről: „Minél több ember él a földön, minél zsúfoltabban szorongunk, minél inkább tönkretesszük a környezetünket, a bolygónkat, és a saját lelkünket, a világ annál komorabb lesz. A jégsapkák nem önmagukat olvasztják el, a bálnák nem egymást mészárolják le – mindezt mi tesszük! A fiatalok életét se ők maguk teszik komorrá, sokszor elviselhetetlenné: a világot mi, felnőttek alakítottuk azzá a lelketlen taposómalommá, ipari és mediális húsdarálóvá, ahol sok srác másként már nem tud reagálni, mint úgy, hogy gyászba öltözik, feketére festi a szemét, körmét, és megpróbál elkülönülni tőlünk, „normális felnőttektől”. Álszentek és szemforgatók vagyunk, mikor az ilyen gyerekeket „betegnek”, „abnormálisnak” nevezzük, az utcán kigúnyoljuk, csak mert ők a külsejükkel jelzik: rosszul tesszük a dolgunk, mert az anyagi javak és idióta eszmék oltárán feláldozzuk az egyszerű emberséget, szeretetet és egymásra figyelést. Én ezt a könyvsorozatot azoknak a srácoknak írom, akik nem hajlandóak trendi izomagyak és plázacicák lenni, csak azért, mert a társadalom azokat elfogadja, de a gondolkodni képes fiatalokat megveti, mert idegesítő, ahogy felhívják a figyelmet a felnőttek idiótizmusára.”

Ezzel a mementóval zárom előadásom. Mindenkinek meg kell küzdenie a saját szörnyeivel, démonjaival, hogy ezt milyen módon teszi, az már az ő döntése. Nekünk felnőtteknek pedig hatalmas a felelősségünk, hogy hogyan és mikor tudunk a gyermekek, fiatalok mellé állni ebben a küzdelemben.

 

 

 

 
 
 
 

 

Profilkép


Képgaléria



Statisztika

Online: 1
Összes: 57506
Hónap: 612
Nap: 14